Regény, novella, írástechnika.

Arcok

Minden szombaton pirkadatkor indult. A kisvárost, ahol élt, már teljesen bebarangolta. Az ottani arcokat rég ismerte, most a szomszédos helységeken volt a sor. Rámosolygott a parkban sétálókra, betért a templomokba, és leült valaki mellé, benyitott a boltokba, és vásárolt valami apróságot, vagy azt mondta, csak körülnéz. Megfigyelte, milyen kifejezés ült ki annak az ábrázatára, aki elõször látta. És megjegyezte õket. Az arcokat. Minden apró szemvillanást, a szájszeglet rándulását, az orr kis fintorát..., mindent az emlékezetébe vésett.
És azok, akiknek a vonásait rögzítette, vajon milyen embert láthattak maguk elõtt? 
Az ötven év fölötti férfi magas volt, vézna, tölcsérmellû, minden ing lötyögött rajta, a nadrágtartója pedig állandóan lecsúszott csapott válláról. Kerek koponyája túl nagy volt testéhez képest, deresedõ hajából pedig már csak a tarkójára jutott. Szemöldöke ritkás volt, orra nagy és széles, ajkai színtelenek, álla pedig húsos és elõreugró. Bal arcán egy foltban száraz volt a bõr, és vörös csíkok mutatták, hogy gyakran vakarja. Szemei között mintha egy kissé horpadt lett volna a feje, ettõl kancsalnak tûnt. A tekintete pedig... ködös volt. Ha megszólalt, ferde, mindig félig nyitott szájával csak felületesen artikulált, ettõl szavai fátyolosak és összefolyók voltak. 
Rövid útjairól délben mindig hazatért.
Kotyvasztott valamit ebédre, majd munkához látott. Formátlan, szakadt körmû ujjaival papírra vetette a látott arckifejezések vázlatát. Egész hétvégén ezen dolgozott. Hétfõ reggel aztán a városka egyik mellékutcájában lévõ üzletébe indult. Felsöpörte a járdát, kitárta az ajtó és az ablak rozzant, kopott festékû zsaluit, és kiakasztott rájuk néhány babát. Mert bababoltja volt. 
Beült a pult mögé, amely munkaasztalként is szolgált. Kiterítette a magával hozott vázlatokat, és dologhoz látott. Gondosan összeválogatta az eszközöket, megtervezte, melyik babához használjon puha-, melyikhez keményfát, hol készítse a szemeket, ajkakat festéssel, hol pedig intarziával. Csontos kezei között lassan formálódtak a fejek, a végtagok. A hajakat pedig a helyi fodrásztól kapott anyagból alkotta.
De ezek a babák nem pufók kisgyermekek voltak, hanem groteszk figurák. A felnõtt ábrázatok torzzá tették õket. Rengeteg arckifejezést megõriztek a fából faragott fejek: meglepettséget, ijedséget, szánalmat, sajnálatot, megvetést, részvétet, félelmet, értetlenséget és undort. Kinek volt szüksége ilyen babákra? Senkinek. Ki vásárolta meg õket? A kisváros szinte minden lakosa, néha a szomszéd települések emberei is. Miért? Szánalomból. És félelembõl. Senki sem akarta, hogy a róla árulkodó kifejezés sokáig a boltban maradjon, ahol bárki ráismerhet. Hiszen õk maguk is megrettentek, mikor rádöbbentek, milyenek valójában... De az õ arcán soha nem fedezhettek fel egyebet, csak tiszta érdeklõdést, majd, idõvel, ködös kifejezéstelenséget. Soha megrökönyödést, soha elutasítást, soha haragot, soha megvetést, soha büszkeséget és soha szomorúságot. 
Egyik hétfõn a belépõk, mint mindig, most is a forgáccsal és szerszámokkal borított pult mögött találták, munkájába merülve. Úgy tûnt, észre sem vette a betört ablakot, a boltban szétszóródott szilánkokat. Sosem szokott felnézni az ajtó fölé akasztott kolomp hangjára, csak mikor már megszólították. De ezúttal felemelte a fejét, és az asztalra ültette a babát, amin éppen dolgozott. Az arcát már készre faragta, de a haját még nem ragasztotta föl. Tekintetét a vendégekre szegezte, mindig homályos szeme ezúttal nedvesen csillogott, arca keserû volt, és szomorú, már-már számon kérõ hangon szólalt meg.
– Miért nem mondták, hogy ilyen is létezik? 
A baba mosolygott. A tízévesforma fiú arcán a kíváncsiság és a hála vonásai ültek. 
– Én csak visszaadtam a labdáját. – A férfi tekintete a kitört ablaküvegre siklott.

/Emília Molla 2009./


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése